hmszekcio

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

 

Magukra hagyott gyermekparalízisesek

Ma már sokan nem emlékeznek a gyermekparalízisre.
A betegséget a poliovírus okozza, amely a bélrendszeren keresztül fertőz, a gerincvelő nagy mozgató idegsejtjeibe jut el, és ezek pusztulását okozza. Az irányítását elveszített izom működésre képtelen, ennek következtében kéz-, láb- vagy légzésbénulás egyaránt kialakulhat.
A különböző elnevezések
Heine-Medin kór, járványos gyermekbénulás,poliomyelitis anterior acuta mind ugyanazt a betegséget jelentik.

A betegség feltehetően szórványos előfordulását már időszámításunk előtt több ezer évvel felismerték. Erről tanúskodnak az egyiptomi múmiák, műalkotások.
Hippokratész nyár végén, ősz elején (a polio szezonban) megjelenő bénulásos megbetegedésekről számolt be. Bibliai utalásokban és a XV. században élő Hieronymus Bosch képein is megjelennek a gyermekparalízises alakok.
A XX. század elején úgy Európában, mint Amerikában észleltek Heine-Medin-féle járványokat.
1905-ben a Skandináv-félszigeten dúlt nagyobb járvány, 1906-ban Németországban,
1907-ben pedig az Egyesült Államok területén több mint kilencezer eset jutott a hatóságok tudomására. Minden valószínűség szerint Skandináviából Németországon és
Ausztrián át jutott el a betegség hozzánk.

Magyarországon a ma születő gyermekeknek
a fejlett nyugat-európai országokhoz hasonlóan már nem kell félniük ettől a betegségtől, de Afrikában és sok fejlődő
országban ma is tízezrek betegszenek meg. A hatvanas években bevezetett teljes körű vakcináció (Sabin-cseppek) szinte eltüntette ezt a betegséget Magyarországon. A megelőző védőoltási rendszer teljes körű fenntartása azonban feltétlenül szükséges, mert ennek hiányában megbetegedések fordulhatnak elő. Erre figyelmeztet a nemrég kitört járvány
Hollandiában, ahol egy közösség vallási okok miatt nem engedte gyermekeit beoltatni, és ennek következtében közel százan betegedtek meg.

Magyarországon 1959-ben volt az utolsó nagyobb számú megbetegedés. A gyermekparalízis kapcsán érintettek ellátását szolgáló gyógyintézeteket a beteg gyermekek felnőtté
válásával megszüntették, a folyamatos ambuláns rendelés sem maradt fenn.
A betegek iratai eltűntek, és ettől kezdve egészségi állapotukat senki nem követte nyomon. Az egészségügy figyelme teljesen elfordult tőlük. Az orvostudományi egyetemeken, egészségügyi főiskolákon mint történelemről beszélnek a betegségről. A korábbi járványok túlélőiként
azonban mintegy 15 ezer olyan állampolgár él hazánkban, aki a betegség következményeként izmainak kevésbé vagy jobban kiterjedt bénultságával kénytelen együttélni.

Szinte egyáltalán nincs lehetőség arra, hogy ők testi kondíciójukat megtartó, állapotuk rosszabbodását elhárító kezelésben vegyenek részt. Már csupán néhány nyugdíjas
korú orvos és gyógyszerész rendelkezik speciális ismeretekkel.

Így alakult meg a MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) keretein belül a Heine-Medin Szekció, amely célul tűzte ki az érintettek rendszeres gyógytornájának megszervezését, egy szakszerű komplex utókezelő (rehabilitációs központ) megvalósítását. Ez azért is fontos, mert nemzetközi kutatások szerint a
betegség lezajlása után 30-40 évvel panaszok jelentkezhetnek, amit post-polio szindróma
néven foglaltak össze. Fő tünetei: fokozott fáradékonyság, ízületi és izomfájdalmak, izomgörcsök, újabb izmok sorvadása, szemmel látható mozgásképesség-csökkenés, légzési nehézségek.
Ennek kezelésére, sőt ennek elkerülésére kell minden érintettnek igénybe vennie a rendszeres gyógytornát, illetve éves vagy kétéves rendszerességgel a komplex rehabilitációt.

A kialakuló rehabilitációs központtól azt várnák az érintettek, hogy az ott dolgozó orvosok, gyógytornászok kellően ismerjék a Heine-Medin kór sajátosságait, a
post-polio szindrómáról folyó kutatások eredményeit, amelyekről számos külföldi szakirodalom számol be.

Fontos lenne, hogy a kezelőhelyiségekben, uszodákban
igény esetén rendelkezésre álljanak a beteg-beemelők, állítható magasságú kezelőasztalok, melyek által
ezeket a helyeket a betegek emberi méltóságukat is megtartva használhatnák.
Végül, de nem utolsósorban, jó lenne, ha az egész intézmény akadálymentes
azaz kerekesszékkel is jól használható lenne. Ilyen példáért nem kell Amerikába menni, hisz a majdnem szomszédos Csehországban ezeket a problémákat meg tudták oldani.

Ezzel szemben a hazai gyógyfürdőkben és kórházakban a kerekesszékkel, két mankóval közlekedő emberek nemkívánatosak, beteg-beemelők elvétve fordulnak elő, és építészeti akadályok (például lépcső, kerekesszékkel nem megközelíthető szolgáltató helyiségek) is vannak. És sajnálatos módon az érintettek
függetlenül az egyébként is hátrányos helyzetüktől nem mentesülnek a magyar egészségügyre oly jellemző hálapénz-rendszertől sem.

A gyermekparalízis áldozatainak rehabilitációja kapcsán azt is hangsúlyozni kell, hogy az érintettek jelentős része gyermeket nevel, dolgozik, tehát társadalmilag ugyanolyan hasznos tevékenységet végez, mint bárki más
jóllehet
sokkal nagyobb erőfeszítések árán, ami nem lenne törvényszerű.

 
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz